A film, amit minden nő számára elengedhetetlen élménynek tartok – Fedezd fel velünk A hajfonat varázslatos világát!
Bár az év még csak félúton jár, már most bátran kijelenthetjük, hogy kivételes időszakot élünk meg a feminista és emberi jogi filmek világában. A Miénk lesz a holnap már korán, az év legelején megkapta az év legmeghatározóbb feminista alkotása címét, aztán érkezett A szent füge magja, ami szintén hatalmas hatással volt ránk. Most pedig itt van A hajfonat, amely olyan magasságokba emelte a mércét, hogy minden újságírói trükkömet be kell vetnem, hogy kifejezzem, mennyire különleges ez a film. Laetitia Colombani által a 2017-es regénye alapján megvalósított alkotás esetében az "lenyűgöző" és a "fontos" szavak már-már alulértékelők. Takács Dalma ajánlása.
Mielőtt belemerülnék a történet részleteibe, szeretnék megosztani néhány izgalmas információt a filmmel kapcsolatban. Laetitia Colombani, a francia származású tehetség, eddig méltatlanul keveset szerepelt a köztudatban. Ő egy igazi művészeti svájcibicska: író, rendező és színész, aki a legtöbb alkotásában a társadalmi problémákra, különösen a női sorsokra összpontosít. Első regényét, a 2017-ben megjelent A hajfonatot, egy barátja kemoterápiás kezelése ihlette, ami arra ösztönözte, hogy elgondolkodjon a haj szimbolikus jelentésén. Ezt a gondolatot könyvben örökítette meg, majd végül saját kezével vitte a filmvászonra. A történet három szálon bontakozik ki, három nő életét követve, akik - figyelmeztetés: spoiler! - sosem találkoznak egymással.
A köztük lévő mély, szimbolikus kötődést úgy képzelhetjük el, mint a fák alatt húzódó gyökérhálózatot: a felszínen talán látszólag minden rejtve marad, de a föld alatt folyamatosan pezseg az élet, és az ökoszisztéma titokzatosan virágzik.
A film kétórás időtartama alatt három különböző nő életébe nyerünk bepillantást. Az első történetünk középpontjában Smita áll, aki egy észak-indiai tanyán él, a társadalom peremén, jogfosztottan és a kasztrendszeren kívül. Férjével és kislányával nap mint nap küzdenek a megélhetésért, és Smita mindent megtesz azért, hogy gyermeke jövője fényesebb legyen, mint az övé. Az iskoláztatás reményében spórolt pénzüket arra használják, hogy lefizessék a Brahmant, ám a kislány már az első napon megaláztatásokkal és erőszakkal találkozik az oktatásban. Az "érinthetetlen" státuszú embereknek sajnos nem sok jót ígér a veszélyekkel teli és elmaradott környezet. Smita végül úgy dönt, hogy mindent kockára tesz, és lányával együtt megszökik, hogy elérjék a híres Tirumala Venkateswara templomot, remélve, hogy ott új életet kezdhetnek.
Körülbelül húszerez kilométerrel arrébb Giulia indul munkába. A tűzrőlpattant olasz lány az apja parókakészítő műhelyében dolgozik Polignano a Mare-ben, és bár az őt körbevevő miliő össze sem hasonlítható Smitáékéval, egy napon nála is beüt a krach. Mikor apja egy baleset következtében kómába esik, kiderül, hogy a család eladósodott, és a házon jelzáloghitel van, ő pedig testvéreivel és anyjával együtt az utcára kerülhet, ha nem fizetik vissza a pénzt. Gulia ekkortájt ismeri meg az indiai szikh férfit, Kamalt, aki aztán társa lesz krízisben és szerelemben, és akin keresztül egy izgalmas távoli kultúrát is megismerhet.
Egy kontinenssel arrébb, egy sikeres ügyvédnő épp reggelit készít a gyerekeinek. Ő Sarah, Colombani filmjének harmadik főszereplője: a karrierista anya egyedül neveli három gyerekét, közben pedig szakmai élete legnagyobb dobására készül - csak épp azzal nem számol, hogy időközben mellrákot diagnosztizálnak nála. Sarah jó darabig titkolni akarja a betegségét - mondván, "aki cápák között úszik, nem vérezhet" - előbb-utóbb azonban lebukik: ezen a ponton pedig muszáj megállnia, és egyben újradefiniálnia saját magát és a vágyait.
Noha a filmben szereplő nők sosem ismerhetik meg egymást, az általuk képzett közös szövet mégis több ponton összeér - még ha erről soha nem is szereznek tudomást. A haj ugyanis csak apropó, csak egy szép szimbólum, amit Colombani kiragadott - a három nő valójában ennél jóval több dologban osztozik egymással.
Közös vonásuk, hogy bár teljesen eltérő környezetben és különböző szinteken mozognak, mindhárman szembesülnek a női szerephez kapcsolódó elvárásokkal. És
noha elsőre talán vakmerőnek hangzik ebben egymás mellé állítani egy életéért küzdő indiai nő és egy százemeletes tetején reggelit készítő sztárügyvéd problémáit, a mag mégis ugyanaz: helytállni családfőként, vinni a hátadon az utódok életét és biztonságát, és megfelelni a környezet vélt vagy valós elvárásainak.
A közös vonásuk az, hogy mindhárman szilárd, megingathatatlan világnézettel és hiedelmekkel rendelkeznek, és bátran kiállnak ezek mellett. Smita a szkhita vallás hagyományai között nőtt fel, számára egy pillanatnyi kérdőjelet sem hagyva az istenei iránti hitében; ő biztos abban, hogy Vanshu istenének válaszai elengedhetetlenek a problémái megoldásához. Ezzel szemben Giulia határozottan képviseli progresszív, feminista nézeteit, még a régimódi édesanyja előtt is, aki talán nem osztja az elképzeléseit. Sarah egy másik területen éppoly elvhű: ő a materialista világban hisz, ahol az értelem, a tervezés, a kitartás és az erő hozza el a sikert, és ahol a stratégiai gondolkodás többet ér, mint a nyílt őszinteség.
A helyzet az, hogy mindannyiunkban közös, hogy miközben a legjobb megoldásra törekszünk, időnként elkerülhetetlenül hibázunk. Van, aki azért téved, mert nem rendelkezik elegendő információval, mások anyagi korlátai miatt nem tudják megvalósítani elképzeléseiket, míg egyesek esetében az értékrendjük vezethet félre. Bár nézőként sokszor szeretnénk közbeavatkozni, és megmondani, hogy merre lenne a helyes irány, végső soron mindannyian a saját lehetőségeink és korlátaink alapján próbáljuk a legjobbat kihozni a helyzetből.
Colombani filmje nem fogalmaz meg értékítéletet a női szereplők felett, és nem próbálja meg erőltetni, hogy melyikükkel azonosuljunk inkább. Ehelyett három teljesen eltérő életutat tár elénk, mindegyikük egy-egy válsághelyzetben találja magát, de mindhárman határozottan és eltökélten küzdenek a saját lehetőségeik határain belül. A film arra ösztönöz bennünket, hogy saját értelmezésünket alakítsuk ki a történetükből, és szabadon válasszuk ki, mi az, ami számunkra igazán fontos, míg a többi részletet békén hagyjuk.
A "Hajfonat" című film rendkívül gazdag tematikájával sok izgalmas kérdést vet fel, amelyek mindegyike megérdemelne egy alaposabb elemzést. A kulturális különbségekről való beszélgetés, a vallás pozitív és negatív aspektusainak vizsgálata, valamint az edukáció és egészségügy hozzáférhetősége mind-mind olyan témák, amelyek a globális kihívások tükrében különösen relevánsak. Ugyanakkor az is érdemes megfontolni, hogy az egyén hogyan tükrözi a társadalom szélesebb problémáit, és hogy a generációk óta öröklődő mintázatok milyen hatással vannak ránk. A "típushibák" kérdésköre is felveti a felelősség kérdését: vajon kinek a terhe, ha egy adott minta ismétlődik? A film számomra azonban egy mélyebb, szinte szuggesztív gondolatot hoz felszínre: a személyes identitás és a közösségi normák közötti feszültség. Ahogy a karakterek küzdenek a saját helyük megtalálásáért, úgy a nézők is szembesülnek azzal a kérdéssel, hogy mennyire formálják őket a körülöttük lévő társadalmi elvárások. Mindez egy olyan belső utazásra invitál, amely során a saját értékeink és hitrendszereink felfedezése mellett a kollektív tudatunk hatásait is megvizsgálhatjuk. A film nem csupán a világ problémáit tárja elénk, hanem arra is ösztönöz, hogy mélyebb párbeszédet folytassunk a saját identitásunkról és arról, hogyan formálhatjuk közösen a jövőnket.
A közbeszéd során gyakran találkozunk azzal a jelenséggel, hogy problémáinkat és örömeinket folyamatosan relativizáljuk, összehasonlítjuk mások helyzetével. Gyakran hajlamosak vagyunk arra, hogy elképzeljük, mások talán eleve kedvezőbb körülmények között élnek, így a mi nehézségeink látszólag eltörpülnek az ő szerencséjük mellett.
Hogy hányszor hangzik el a "ne hisztizz, hisz másoknak sokkal rosszabb", vagy a "könnyű neki, hisz rengeteg pénze van" - mindez persze anélkül, hogy valaha egy percet is eltöltöttünk volna a másik bőrében. Nem állítom, hogy mindenki egyenlő esélyekkel indul. Nem állítom, hogy ne lennének olyanok, akik jobb csillagzattal, ezáltal magasabb rezilienciaszinttel és jobb lehetőségekkel kezdik meg az életet. Mind tudjuk, az élet igazságtalan, és időnként meglehetősen bosszantó módon oszt lapokat.
A film nemcsak elismeri ezt a tényt – sőt, kifejezetten hangsúlyozza is –, hanem arra is rávilágít, hogy az érzelmek minden ember számára közösek. Lehetnek különböző helyzetek és lehetőségek, de az öröm, a bánat, a félelem, a fájdalom, a gyász és a remény mindannyiunk életében hasonló mélységeket érhet el. Nem számít, hogy egy sötét aluljáróban húzódunk meg, vagy éppen egy elegáns klinikán küzdünk a betegségünkkel. (Egy kis érdekesség: ezt a jelenséget Csíkszentmihályi Mihály is észlelte a flow-élmény kutatása során!)
Talán ez az az üzenet, amit magammal viszek ebből a filmből: bármilyen élethelyzetben is találjuk magunkat, mindig több az, ami összekapcsol bennünket, mint ami elválaszt. Akárhonnan származunk, bárhova tartozunk, a tapasztalataink egyediek, de az érzelmeink közösek és univerzálisak. Ezek az érzelmek éppúgy összefonják életünket, mint ahogyan három különálló hajtincs összeér egy gyönyörű fonatban.
