A Squid Game záróévada olyan élményt nyújt, amely egyszerre varázsol el és döbbent meg minket. Az alkotók mesterien egyensúlyoznak a feszültség és a dráma határvonalán, miközben a nézők lelkére is hatnak. Olyan, mintha az egyik kezükben a remény, a másikb
Június 27-én debütált a Netflix kínálatában a Squid Game, avagy a Nyerd meg az életed harmadik és egyben utolsó évada. Most következik spoilermentes véleményünk a sorozatról.
A hatszoros Emmy-díjas koreai sorozat első évada a mai napig a streamingszolgáltató legnézettebb programja, nem kevesebb, mint 265 millió szempár követte figyelemmel napjainkig Gi-hunék idegtépő thrillerét. Vérpezsdítő volt, izgalmasan ötvözött különböző műfajokat, és nem mellesleg, prominens társadalomkritikai attitűddel bírt. A legelső szezon thrillerbe, fekete komédiába csomagolt kapitalizmuskritika, a második etap nagyító alatt taglalta, miként skatulyázzuk be egymást és teremtünk szakadékokat embertársaink közt vallás, származás, szexuális orientáció vagy épp véleménykülönbség alapján. A modern demokráciák kettéosztottságát, azon belül is az egyre elszabaduló törzsi mentalitást kritizálta.
A folytatásra több mint három évet kellett várnunk, ami Hwang Dong-hyuk rendező-író alapos munkamódszerének és a Covid-járvány következményeinek tudható be. A decemberben debütáló folytatás vegyes fogadtatásban részesült: a kritikusok nem voltak túlságosan lelkesek, ugyanakkor elismerték a türelmesen felépített drámaiságát. A közönség egy jelentős része, különösen az interneten, a forradalmi első részhez képest lassúnak és önismétlőnek találta. Habár kétségtelenül egy visszaesés volt, mégis éppen elég érdeklődést tartott fenn a mainstream körökben - sokan úgy véltük, hogy a záróévad majd helyreállítja a dolgok rendjét.
Spoilereket nem érintünk, azonban a kontextus kedvéért érdemes megemlíteni, hol veszi fel a fonalat a sztori: a friss szezon közvetlenül a második évad fináléja után indul útjára, vagyis Gi-hun (Lee Jung-jae) és csapatának félresikerült lázadását követően, melynek kapcsán a főszereplő súlyos bűntudattal küzd. Az előző epizód tetőpontjában, miután kudarcot vallott a felkelésük, a Frontember Gi-hun szeme láttára végeztette ki egykori lóversenyes barátját, Park Jung-baet (Lee Seo-hwan), ezért minden eddiginél eltökéltebb, hogy szabotálja, és véget vessen a kegyetlen játékoknak. Emellett főhősünk meglehetősen pipa Kang Dae-hora (Kang Hanul), az elmondása szerint ex-katonára, aki a forradalom kulcsjelenetében megfutamodott, és nem juttatta el a fegyverutánpótlást a többi felkelőnek.
A véres összecsapás során 30 játékos életét vesztette, így már csak 60 résztvevő küzd a fődíjért. Hwang Jun-ho (Wi Ha-joon), a titokzatos Frontember öccse, valamint hajós csapata eltökélten kutatják azt a rejtélyes szigetet, ahol a kegyetlen játék zajlik, hogy végleg megállítsák a romboló csatározásokat. Eközben Kang No-eul (Park Gyuyoung), a lázadó 011-es számú, rózsaszín ruhás őr egyre mélyebb konfliktusba keveredik a játékokat irányító hatalommal, ahogy a feszültség és az ellentétek fokozódnak.
Már a második felvonás debütálását követően is egyértelműnek tűnt, hogy a kreátornak két évadnyi sztori volt a fejében, ám a popkulturális robbanás miatt - amire maga Dong-hyuk sem számított - a Netflix kapva kapott az alkalmon, és egyből hármat is berendelt tőle. Az évadok epizódszámai feltehetően ezért csökkennek lépcsőzetesen: az első kilenc, a második hét, a harmadik már csupán hat részből áll.
A folytatás szezonok gyakran elnyújtottak, ami a történetvezetés és a tempó rovására megy. Az erőtlen második évad kifejezetten zavaró volt ebből a szempontból, de a harmadik évad szerencsére már kedvezőbb képet fest. Bár még mindig nem éri el az első évad színvonalát, dinamizmusát és varázsát, a harmadik évad strukturáltabb, feszesebb és kompetensebb, mint az előző. Az egyes játékoknál továbbra is érezhető a nyújtás – a nézők gyakran elhangzó „Miért tart ez ennyi ideig?!” felkiáltások egyértelműen jelzik a feszültséget, amikor a játékosok hosszú perceken át készülnek egy-egy próbatételre.
Ennek ellenére a harmadik évad tudja, mit szeretne elérni a karaktereivel, és egészen a negyedik epizódig minőségi dramatizáció zajlik (a zárórészekre később még kitérünk), patent vágással, cliffhangerekkel kiegészülve. A kevesebb rész előnyére válik: akik a karácsonyi etap után kicsekkoltak, érdemes visszahoppanniuk a tévéképernyők elé, ugyanis az első részek során különösen, igazi old school, a 2021-es Squid Game-hez hasonló vibe-ot kapunk.
Lee Jung-jae ismét lenyűgöző alakítást nyújt Gi-hun karakterében, míg Kim Jun-hee (Jo Yuri) szintén meggyőző teljesítménye érdemel említést. Valószínű, hogy a kritikákra való tekintettel a rendezők jelentősen visszafogták a szereplők excentrikus vonásait, így a nézők megnyugodhatnak: ezúttal nincsenek olyan figurák, akik folyamatosan a határokat feszegetnék, és akiket legszívesebben átugranánk a jelenetek során.
Ha már itt tartunk, biztosan emlékeztek az előző epizód kifejezetten irritáló rapperére, Thanosra, akit Lee Myung-gi (Im Sivan) a fürdőszobában küldött a másvilágra. Myung-gi a barna hajú, várandós fiatal lány, Kim Jun-hee (Jo Yuri) volt barátja – tudom, ez elég zűrös, de tartsatok velem! A lányhoz kapcsolódik a történet legfontosabb csavarja, ami sokakat könnyedén kiránthat a cselekményből a meseszerűsége és irrealitása miatt. Ha a néző képes megbékélni ezzel a ténnyel, akkor nem lesz probléma, de néhány pillanatban annyira abszurd a sztori, hogy az mosolyt csalhat az arcokra. Még ha nem is tántorítja el a közönséget, a rendszeresen visszatérő számítógépes effektek annyira amatőriek, hogy szinte lehetetlen másra figyelni.
Amint az ember képes elfogadni vagy éppen elengedni az ezzel kapcsolatos félelmeit, a dolgok rendeződnek. Az utolsó két epizód azonban már más tészta. Olyan érzésem van, mintha az író kreatív energiái kimerültek volna: a lassan négy éve tartó rejtély, a felépített konfliktusok és történetszálak felemás, sőt, inkább kiábrándító módon zárulnak le. Beszélhetünk a Frontember és öccse között zajló, amúgy izgalmas, de végül teljesen elpazarolt viszályról, a Frontember és Gi-hun közötti ellentétről, Gi-hun sorsának alakulásáról, az előző évadok fontos karaktereiről, illetve magáról a sorozat mögöttes üzenetének összegzéséről. A legmegelégedetőbb szálak közé tartozik a 011-es őr, Kang No-eul karakterének zárása, valamint Gi-hun és Kang Dae-ho (az említett fiú, aki nem tudta eljuttatni a szükséges fegyvereket a lázadás döntő pillanatában) barátságának árulássá alakulása.
A hatodik epizód végkimenetele úgy tűnik, mintha csak egy spin-off sorozat előkészítése lenne, holott valójában ilyesmi nem szerepel a tervek között. David Fincher decembertől az amerikai Squid Game forgatásába kezd, amelynek keretében egy önálló, a koreai verziótól független történetet kíván megvalósítani. Hiába tapasztalható minőségi javulás az epizód során, a lezárás annyira antiklimatikus, szürke és semmilyen, hogy szinte kétségbeesetten kutattuk a stáblista alatti, nem létező extra jelenetek után.
A Squid Game esszenciája, sava borsa a játékok, ezért is keltett akkora csalódást a decemberi etap, amelyben többnyire megúszós, kevésbé maradandó vetélkedőket láthattunk. A napokban debütált szezon fordít a kockán: kreatív, emlékezetes, és hát, bitang mód morbid kihívásokkal operál. A hat epizód három játékot vonultat fel - mondtam én, hogy nyújtják - de azok cserébe lebilincselik a nézőt, és ördögien leleményesek, fordulatosak. A képzeletbeli dobogó utolsó fokán épp a finálé, kiszámítható és kissé ingerszegény megmérettetése áll, de tegyük hozzá, hogy vizualitásában, grandiozitásában hozza a szintet.
Fájó pont viszont, hogy a társadalomkritikai felhang elmarad, vagyis a sorozat története során a legvékonyabb. A Squid Game-et azért is szerettük annyira, mert különlegesen egyedi frissességgel csomagolta be korunk meghatározó és égető problémáit. A zárószezon a karakterekre és a történetszálak elvarrására fókuszál, amivel egyébként semmi gond nem lenne, csak ezáltal zárójelbe került a széria igencsak kardinális aspektusa. A mérgező kettéosztottság, az "ember embernek farkasa" típusú jelenséget hellyel-közzel kidomborítja, főként a legelső játék során, amelyben a háttérben felsejlő tőrforma akár Facebook-logóra is emlékeztethet (lásd a lenti képen).
Anélkül, hogy elárulnám a történet lényegét, a játékosokat két csoportra osztják - ahogyan a globális politikai táj is mesterségesen elkülöníti a feleket, és ez a feszültség gyakran a közösségi média platformjain csúcsosodik ki. Hwang Dong-hyuk irgalmatlanul eredeti és összetett víziója kétségtelenül figyelemre méltó, és a streaming szolgáltatások tengerében, ahol sokszor a mennyiség a minőség fölé kerekedik, valóban kiemelkedő teljesítménynek számít. Ugyanakkor a sorozat keserédes utóízt hagy maga után, mivel a kezdeti magasságokhoz már nem tudott felnőni, és bár a záróévad általában élvezetes és szakszerű, a befejezés sajnos fájóan üresnek bizonyult.
