Meglepő elképzelés: talán csupán egy illúzió az univerzumnak a gyorsuló tágulása.
Érdekes és provokatív tartalommal rukkolt elő a Galaxies asztronómiai szaklap szeptember 12-i számában megjelent publikáció. A szerző merész állítást fogalmaz meg: szerinte az univerzum gyorsuló tágulása nem más, mint egy illúzió. E véleménye alapján a jelenség mögött nem a sokat emlegetett sötét energia áll, hanem a világegyetem állandóinak változásai rejlenek. Ez a megközelítés új fényt vethet a kozmológiai kutatásokra, és komoly vitákat generálhat a tudományos közösségben.
Az univerzum titkait kutatva, a kozmikus mikrohullámú háttérsugárzástól kezdve egészen a legközelebbi galaxisokig terjedő megfigyelések alapján arra a következtetésre jutottunk, hogy a világegyetem folyamatosan tágul. Korábban az ősrobbanás nyomán indult tágulás sebességét állandónak tekintették, ugyanakkor felmerült a lehetőség, hogy ez a tágulás az idő előrehaladtával esetleg lassulhat.
Edmund P. Hubble, az amerikai csillagászat kiemelkedő alakja, 1929-ben felfedezte, hogy a galaxisok színképe a távolságukkal arányosan a spektrum vörös részébe tolódik el. Ez a jelenség arra utal, hogy a galaxisok egymástól távolodnak, és ez volt az első kézzelfogható bizonyíték arra, hogy az univerzum folyamatosan tágul. E felfedezés nyomán Georges Lemaitre, belga csillagász és elméleti fizikus, 1931-ben megalkotta az ősrobbanás elméletét, amely új megvilágításba helyezte a világegyetem keletkezésének kérdését.
Lemaitre szerint ugyanis ha a távolodó galaxisok mozgási vektorait visszafelé extrapoláljuk az időben eljutunk egy olyan kezdő időpontig, amikor az univerzum összes anyaga, sugárzása és energiája egyetlen pontban sűrűsödött össze.
A legmeghatározóbb felfedezések közé tartozik az 1960-as években azonosított kozmikus mikrohullámú háttérsugárzás, amelyet George Gamow amerikai elméleti fizikus már 1948-ban előre megjósolt. Ez a sugárzás az ősrobbanás „utófényléseként” ismeretes. Az úgynevezett Hubble-idő kezdeti pillanatában, azaz az idő kezdetén, az univerzumot alkotó anyag egyetlen, rendkívül sűrű pontban, a gravitációs szingularitásban koncentrálódott. E szingularitás állapotában a világegyetem sűrűsége és a téridő értéke végtelen volt.
Az 1990-es évek közepén és a 2000-es évek elején a gravitációs lencsék, a kozmikus mikrohullámú háttérsugárzás és az Ia típusú szupernóvák alaposabb tanulmányozása olyan meglepő felfedezéseket hozott, amelyeket Samuel Perlmutter, Brian P. Schmidt és Adam Riess végeztek. Ők ugyanis arra a következtetésre jutottak, hogy az univerzum nem csupán tágul, hanem ezt a folyamatot egyre gyorsabban végzi, ami teljes mértékben ellentmond az addig elfogadott kozmológiai modelleknek. Ráadásul még furcsább, hogy ez a gyorsuló tágulás körülbelül 5-6 milliárd évvel ezelőtt kezdődött el. Az asztrofizikusok ezt a titokzatos, felgyorsult tágulást a hipotetikus sötét energiával próbálják magyarázni, amely a kozmosz rejtélyes, még feltáratlan aspektusa.
