Egy fiatal magyar hölgy felfedezte a 500 kilométeres Likya Yolu csodáit, a török tájak egyik legelbűvölőbb túraútvonalát.

A Lükiai út, vagyis a török nevén Likya Yolu, a világ egyik leglenyűgözőbb hosszútávú túraútvonalaként van számon tartva. Törökország délnyugati partvidékén húzódik, és körülbelül 500 kilométeres szakaszán egyedülálló természeti és kulturális élmények sorát kínálja. Az út mentén találkozhatunk a tenger smaragdzöld vizével, fenyőerdők ölelésében megbúvó hegyekkel, olajfa ligetekkel és lélegzetelállító kanyonokkal. Itt a nyüzsgő tengerparti városok mellett a hagyományos, kunyhókban élő kecskepásztorfalvak is felfedezésre várnak. A régió történelme gazdag, és számos civilizáció – a lükiaiaktól a perzsákon át a rómaiakig – hagyta itt nyomait. Az útvonal mentén található erődök, amfiteátrumok és szarkofágok mesélnek a múlt titkairól, és lehetőséget adnak arra, hogy a túrázók testközelből tapasztalják meg ezt az ódon világot. Néhány helyszínen nem csak megcsodálhatjuk ezeket a romokat, hanem fel is mászhatunk rájuk, sőt, ha a kedvünk úgy tartja, akár sátorozhatunk is mellettük, így közvetlen kapcsolatba kerülve a történelemmel és a természettel.

Jó ideje foglalkoztatnak a hosszú távú túraútvonalak. Bár sokaknak teljesen érthetetlen, miért akarna bárki hónapokig egy hatalmas hátizsákkal a vállán gyalogolni, nekem mindig is volt valami izgalmas abban, ha az embernek semmi más dolga nincs nap mint nap, csak egyik lábát tenni a másik után, és mindent, amihez a túléléshez szüksége van, a hátán cipel. Bár a bakancslistámon sok más hosszabb túra végigjárása szerepel, a Lükiai út éppen az útvonal változatossága miatt vonzott különösen. Az a túra, ahol lehet kanyonokban sziklákra mászni, tengerben fürdeni, jókat enni és történelemről tanulni, engem kilóra megvett.

A Lükiai út megalkotása a brit expat, Kate Clow nevéhez köthető, aki az 1980-as években kezdett el felfedezni a Teke-félsziget, más néven Lükia, gazdag történelmi ösvényeit. Az ő lelkesedése és kitartása révén, sok önkéntes és a török állam támogatásával, 1999-re sikerült egy összefüggő túraútvonalat kialakítaniuk. Ez a varázslatos útvonal számos elágazással rendelkezik, amelyek néha csupán néhány kilométer távolságra, máskor viszont napokra választják el egymást. Ennek köszönhetően a Lükiai út teljesítése során a túrázók nem feltétlenül ugyanazokat az ösvényeket tapossák, de mindannyian körülbelül 500 kilométert gyalogolnak, miközben felfedezik a régió lenyűgöző tájait és történelmét.

Bár már részt vettem többnapos túrákon, ez a vállalkozás messze a legnagyobb kihívásom volt, amelyet több hónapos felkészülés előzött meg, például a skóciai West Highland Way végigjárása. Mivel szoros határidőkkel kellett dolgoznom, hiszen 40 napon belül vissza kellett térnem a munkahelyemre, reménykedtem, hogy ennyi idő elegendő lesz a táv teljesítésére, és nem a cél előtt néhány nappal kell majd megállnom, ezzel elveszítve a „thru-hiker” címet. Végül sikerült, 25 nap alatt, október 13. és november 6. között teljesítettem az egészet.

A Lükiai út felfedezése leginkább a nyugati irányból kelet felé induló túrázók körében népszerű, különösen tavasszal vagy ősszel, amikor az időjárás még kedvező, elkerülve a téli esőt és a nyári forróságot. Az út hivatalos kezdete egy impozáns, sárga boltív, amelyen a "Likya Yolu" felirat olvasható, és ez Ölüdeniz határán található. A közeli Fethiyéből busszal viszonylag könnyen elérhetjük, bár a török buszrendszer néha igazi kihívást jelenthet, tele káoszenergiákkal. A buszsofőrök azonban jól ismerik a túrázók igényeit, és habár angolul nem mindig beszélnek, elég, ha csak annyit mondunk: "Likya Yolu", és biztosak lehetünk benne, hogy jó helyen tesznek le minket az országúton. Mi Fethiyébe Dalamanból utaztunk, ahová isztambuli átszállással találtunk kedvező áron repülőjegyeket Budapestről. Az utazás során a férjem, Dénes is velem tartott az első 12 napban, ami még különlegesebbé tette ezt a kalandot.

A túra egy meredek, izzasztó emelkedővel kezdődik, amelyről lélegzetelállító panoráma nyílik a Földközi-tenger végtelen kékjére. A csúcsra érve, meglepetésünkre, sorban felállított kempingszékek fogadtak minket, mintha csak egy különleges rendezvényre érkeztünk volna. A hegytetőn egy kedves török férfi hűtőtáskája mellett állt, amelyből friss gránátalma- és narancslevet kínált. Minden reggel, hűtője terhét cipelve, ugyanazon a meredek ösvényen járja a felfelé vezető utat, amelyen mi is küzdöttünk. Az emelkedő, a felfrissítő italok és az odaérkező orosz turistacsoport már az első napon világosan megmutatta, mire számíthatunk a következő napokban: kihívásokkal teli terepek, lélegzetelállító tájak, barátságos török vendégszeretet és egy színes orosz közönség.

Utunk a Faralya határán elhelyezkedő Butterfly Valley felé vezetett, amely a Google képgyűjteményei alapján olyan elbűvölő volt, hogy alig vártam, hogy a valóságban is láthassam. Azonban amikor átböngésztem a túraleírásokat és a különböző blogokat, szomorúan tapasztaltam, hogy a meredek sziklafalon való leereszkedés hatalmas hátizsákkal gyakorlatilag lehetetlen – vagy legalábbis rendkívül kockázatos. Ráadásul az útvonal sem vezetett közvetlenül az öbölhöz. A csalódottságom fokozódott, mígnem egy közeli étterem teraszán ülve, egy csésze tea mellett, felfigyeltem az öbölben horgonyzó partihajók lüktető EDM-muzsikájára. Ettől a pillanattól kezdve valahogy megnyugodtam, és a szívem újra tele lett izgalommal.

Faralya után az út egy festői erdős területre kanyarodik – itt álltunk meg először sátrazni, ahogy az este fényei egyre inkább közeledtek. A Lükiai úton a túrázók jelentős része, így én is, a vadkempingezés lehetőségét választja, amely Törökországban meglehetősen elfogadott. Azonban az útvonal sziklás és gyakran meredek jellege miatt nem könnyű megfelelő sátorhelyet találni. Ebben hatalmas segítséget nyújtott a Maps.me nevű offline navigációs alkalmazás, amelyben korábbi felhasználók által megjelölt, vadkempingezésre alkalmas helyszínek sokasága várta az érdeklődőket. Bár én is felfedeztem számos új sátorhelyet, a tervezés során gyakran előnyös volt, ha láttam, hogy körülbelül hol várhatók a kényelmes alvásra alkalmas területek.

Másnap reggel gyorsan beértünk Kabakba, amely a színes hangulatáról és laza életstílusáról ismert, főként hippik és digitális nomádok által benépesített kis tengerparti település. Ahogy elhagytuk a várost, az útvonal hirtelen kettéágazott – így el kellett döntenünk, hogy a tengerparthoz közel maradunk, vagy inkább felfedezzük a környező apró falvakat. A magyar őszből kiszabadult testünk és lelkünk végül a napsütötte tengerpartok irányába vonzott, bár nem sejtettük, hogy a híres Paradise Beachhez vezető út egy különösen nehéz szakaszra fog terelni minket, tele szúrós bokrokkal és éles sziklákkal. Mikor végre megérkeztünk, azonnal belevetettük magunkat a meglepően meleg Földközi-tengerbe, ami éppen elviselhetően csípte a kaland során szerzett horzsolásainkat.

Bármilyen vonzó is lett volna a tengerparton sátrazni, a tűző nap és a fogyó vízkészleteink aztán továbbhajtottak minket. Így értünk el a legelső romjainkhoz, a fákkal és bokrokkal erősen benőtt Kalabantiához, ami ma már csak egy romos épület, a bizánci időkben viszont egy egész kikötőváros volt. Az aznapi táborhelyünktől innen még jó pár kilométer és legalább 500 méter szintkülönbség választott el minket, a fárasztó kapaszkodásért viszont maximálisan kárpótolt az a naplemente, amit a magasan a tenger felett elnyúló, meredek sziklaszirtre állított sátrunkból láttunk.

A harmadik napon a tájat a tenger helyett már a hegyoldalakban kialakított olajfaligetek, a fák közé telepített méhkaptárak és az olajfákról két lábra állva legelő kecskenyájak uralják. Itt bukkantunk rá, mintegy véletlenül, az első lükiai sírunkra is, ami olyan magától értetődően állt a hegytetőn, mintha az ember bármelyik sarkon befordulva kétezer éves sírokba futhatna - ami amúgy ebben a térségben nem is áll távol az igazságtól. Ezek az emelvényen álló, szarkofágszerű sírok a lükiai építészet szinte egyedüli fennmaradt sajátosságai, a Lükiai út kiemelt érdekességei, és bár a túra során többtucatnyit láttam belőlük erdőkben elszórva, városok közepén körbebetonozva vagy tengerben félig elmerülve, mindegyik láttán ugyanaz az izgatottság lett rajtam úrrá, mint a legelsőnél.

A lükiai síron túl a nap fénypontjai nem csupán a gyönyörű tájban rejlenek, hanem azokban a csodás török asszonyokban is, akik aznap reggel friss kenyérrel és ízletes zöldségekkel, majd délután házi börekkel és saját készítésű kecskesajttal, valamint olajbogyóval ajándékoztak meg minket. A Lükiai út, különösen a tengerparttól távolabb, számos olyan kis településen vezet keresztül, ahol nem ritkán csak néhány tucat ember él, és ahová a turisták zöme soha nem téved be - csupán a Lükiai úton túrázó kalandorok jutnak el ezekre a rejtett kincsekre. A helyiek, reagálva a túrázók igényeire, sokszor átalakítják házuk kertjét és szobáikat kempingekké és panziókká, ahol a luxus helyett a vendégszeretet és a családias légkör dominál. Még ha az ember nem is tervez itt megszállni, egy-egy tea vagy egy falatnyi házi finomság erejéig mindenképpen megéri betérni – ritka alkalom, hogy ennyire közel kerülhessünk a már-már eltűnő török vidéki életformához.

A negyedik napunkat szinte teljes mértékben két neves romváros, Letoon és Xantosz felfedezésével töltöttük. A reggel izgalmával vártuk, hogy végre elérjük a több kilométer hosszú Patara Beach nyugati részét, ahol újra megmerítkezhetnénk a tenger hűsítő vizében. Azonban amikor megpillantottuk a partot, gyorsan fel kellett adnunk ezt a tervet. A homokba tűzött figyelmeztető táblák, amelyek arra figyelmeztettek, hogy itt a tengeri teknősök tojásrakó helye található, sajnos nem tartották vissza azokat, akik autóval hajtottak végig a parton, mély keréknyomokat hagyva maguk után, és szemetet szórva szét a gyönyörű tájon.

Gyorsan menekültünk hát tovább Letoon romjai felé, ami Lükia egyik kiemelt vallási központja volt, benne Létó istennő és két fia, Apollón és Artemisz templomával és egy hatalmas amfiteátrummal. Ide, csakúgy, mint a közeli és méltán híres Xantoszba, már belépőjegyet kell fizetni, ami viszont egyrészt nem drága, másrészt támogatja azt, hogy ezeket a történelmileg páratlan helyeket minél tovább megőrizzék, úgyhogy nem sokat gondolkodtunk azon, megéri-e kifizetni.

Bárki, aki elég eltökélt, könnyedén bejuthat a legtöbb fizetős, kerítéssel körülvett romvárosba, hiszen a korábbi látogatók sokszor átvágták, vagy egyszerűen csak leszedték a Lükiai utat keresztbe szelő kerítéselemeket. Xantosz felfedezése után – amely, akárcsak Letoon, az UNESCO világörökségének része – mi is egy ilyen titkos résen léptünk át az ókori település melletti mezőre. Ott, két olajfa árnyékában, több ezer éves kövek között bukkantunk rá a tökéletes sátorhelyre, ahol a környéken bandukoló teknősök még varázslatosabbá tették a helyszínt.

A következő két nap fő attrakciója a kőből épített római vízvezeték-hálózat, azaz akvadukt volt. Ennek mentén, sőt, néha egyenesen a medrében gyalogolva szeltünk át hegyeket, végig azon tanakodva, mégis hogyan tudták ezt az ókorban ilyen magasra (vagy bárhogy) megépíteni. A második napra aztán útitársat is kaptunk; a faluban, aminek az elején éppen hogy megúsztuk egy kutyafalka támadását, egy kóbor kutya mellénk szegődött, és előttünk sétálva mutatta az utat. Ezt egy darabig nagyon aranyosnak találtuk - három nap múlva, amikor a kutya még mindig velünk volt, már erősen szorongatónak.

Íme, néhány izgalmas tény a török kutyákról, amelyek három fő típusába tartoznak, és amelyekkel én is találkoztam. Törökország települései, legyen szó egy apró faluról vagy egy nyüzsgő nagyvárosról, általában hemzsegnek a kóbor kutyáktól. Ezek az ebek gyakran falkába verődve őrzik a saját területüket – értsd: az utcákat. Nem egyszer volt részem olyan ijesztő pillanatokban, amikor a kutyák ugatva közelítettek hozzám, és én kétségbeesetten próbáltam a fém túrabotjaimat a lábam és az állkapcsuk közé ékelni, hogy megvédjem magam. Az ilyen találkozások emlékezetes élményekkel gazdagítanak, még ha nem is a legkellemesebb formában.

A második csoportba azok a hegyi pásztorkutyák tartoznak, amiket sokszor egyedül hagynak ott a kecskék őrzésére. Ezek a borjúméretű, lompos kutyák nem ugatnak; a testük megfeszül, és mélyen a torkukból morognak, amikor a túrázó túl közel megy a nyájhoz, készen arra, hogy bármelyik pillanatban nekik ugorjanak. Sokszor az egyetlen járható ösvényen állnak, így kikerülni nem lehet őket, a pásztort megvárni pedig elég nagy lutri, mert vagy nem vesz észre, vagy amúgy is a hegy egy másik részén van. Nekem végül mindkét szcenárióban a hangos, szigorú hangsúllyal kimondott, rövid szavak és a határozott, de azért körültekintő haladás váltak be.

A harmadik típus esetében mindez teljesen másképp alakul. Ők a kóbor kutyák, akik legfőképpen a szeretetre éheznek, és gyakran követik a véletlenül arra járó túrázókat, napokon keresztül is a nyomukban loholva. Bármennyire is megindító a látványuk, érdemes őket minél hamarabb eltávolítani, mielőtt érzelmi kötelékek alakulnának ki az – általában rendkívül barátságos – állattal, akit végül el kell majd hagynunk egy nehéz pillanatban.

A mi kutyánk kalandjai Islamartól kezdődtek, ahonnan együtt fedeztük fel Patara romjait. Az éjszakákat a szabad ég alatt töltöttük, ahol a tengerparti homokban aludt mellettünk, mint egy hűséges őrző. A csodálatos Wonderful Beachen táborozva élveztük a napfényt és a hullámok zúgását, míg végül elérkeztünk Kalkan városába. A túránk nyolcadik napján azonban egy váratlan fordulat következett be: egy másik kóbor kutya rátámadt, és a hirtelen támadás következtében a mi kutyánk kétségbeesetten menekült, végül elszakadva tőlünk. Ezt a pillanatot egyikünk sem kívánta volna átélni.

A Patara Beach keleti szegletéből Kalkan irányába vezető út eleje sajnos egy kiábrándító és riasztó példája annak, hogyan tűnnek el fokozatosan a Lükiai út egyes szakaszai. A tengerpart közelében egyre inkább eluralkodó villaépítkezések során sokszor egyszerűen eltüntetik az ösvényeket és azok jelzéseit. Ez pedig vagy hosszas keresgéléshez vezet a sittkupacok között, vagy unalmas, lélekölő gyaloglásra kényszerít az újonnan kialakított, poros autóutakon. Ezzel a problémával az út során többször is találkoztam, de a csúcspontja akkor következett be, amikor Kalkan után, Bezirigan és Sarıbelen között az út a hegyről lefelé haladva egy félbehagyott építkezés következtében keletkezett szakadékba érkezett.

A Lükiai út egyik legnagyobb vonzereje, hogy bár akadhatnak nehézkesebb szakaszok – ami egy ilyen hosszú táv esetében elkerülhetetlen –, ezeket azonnal olyan lélegzetelállító tájak váltják fel, amelyek azonnal elfeledtetik a korábbi fáradalmakat. Így, miután átvészeltük a meglehetősen kihívásokkal teli, zúzódásokkal teli leereszkedést, egy újabb emelkedés után festői hegyi fennsíkok tárultak elénk. Ezeken a helyeken, ahol a kecskepásztorok és néhány kalandvágyó túrázó mellett senki más nem zavarja meg a csendet, valóban a természet csodáit élvezhetjük.

Egy különleges megállóra tettünk szert, amikor Husszeinhez és feleségéhez érkeztünk, akik már közel kilencven éve osztják meg az életüket egy távoli kőkunyhóban. E szegényes, ám annál meghittebb otthonban néhány tyúk, kutya és persze a kecskék társaságában töltötték mindennapjaikat. A török kecskepásztorok többsége csupán a nyári hónapokban költözik fel a hegyekbe, az úgynevezett yaylákra, hogy a hideg téli hónapokat az alacsonyabban fekvő településeken töltse. Husszeinék azonban más utat választottak: egész évben itt maradnak, és kedvesen hívogatják a járókelőket, megosztva velük régi családi fényképeiket. Ahogy október vége felé közeledtünk, az időjárás már érezhetően hűvösre fordult; mi is tapasztaltuk ezt a sátorban, ahol az éjszaka csendjében a hideg fuvallatok már kószáltak.

A Lükiai út varázslatos kalandja során a hegyekből ismét a napfényes, melegebb tengerpart felé tartottunk. Kaşból a Limanağzı-öbölbe hajóval indultunk, hiszen az útleírás figyelmeztetett arra, hogy a meredek sziklafalon való leereszkedés a nagy hátizsákjainkkal nem éppen a legbiztonságosabb vállalkozás. Ráadásul a hajózás mindig remek szórakozás, így egy csodás élménnyel is gazdagabbak lettünk. Ezzel a mókás utazással három-négy kilométert spóroltunk, amit aztán egy beach bárban töltöttünk el, a kristálytiszta tenger partján ülve, sörözve. Bármennyire is vágytunk a vízbe ugrásra, sajnos nem tudtunk úszni, mert csak a bárok saját stégjeiről, pénzért volt lehetőség a fürdésre. Így hát tovább indultunk az aznapi úti célunk felé, felfedezve a környék elrejtett kis öbleit, amelyek ígéretes strandolási lehetőségeket kínáltak számunkra.

A probléma csupán annyi volt, hogy bár az ezekhez a gyönyörű strandokhoz vezető ösvények a Lükiai út legbájosabb szegmensei közé tartoztak, maguk a partszakaszok sajnos sűrűn el voltak borítva a partra sodródott hulladékkal. Ez a jelenség csak ezen a Lükiai úti szakaszon figyelhető meg, ahol a part ívei és a különböző vízáramlatok miatt a víz mozgása viszonylag minimális, így a víz színe és szaga inkább egy stagnáló tóéra emlékeztetett, mintsem a tenger frissességére.

Bár úszni végül nem tudtunk, az aznapi sátorhelyünk az egész út egyik legjobbja volt, közvetlenül a sziklás tengerpart mellett (itt szép tiszta volt a víz, belemenni viszont nehéz lett volna), olajfák alatt, éppen szemben a naplementével. Éjjel aztán, nem először, látogatóink is voltak: a Lükiai úton viszonylag sok a vaddisznó, akiket meglehetősen érdekelnek a sátrak vagy még inkább a sátrakban lévő étel.

Bár bejönni egy sem próbált soha, elég ijesztő tud lenni, ha az ember az éjszaka közepén arra ébred, hogy mély röfögést, morgást és szimatolást hall a fejénél, vagy hogy egy egész vaddisznókonda rohan el a sátra mellett. Az aznapi disznók viszont akkor jártak arra, amikor még kint ültünk a sátor előtt, úgyhogy a fejlámpáink fényénél még meg is nézhettük őket, annyira kevéssé zavartatták magukat a jelenlétünktől.

A túra 11. napján végre valóra vált az álmunk: a több ezer éves Aperlae romjai között állítottuk fel a sátrunkat. A régi akropolisz egy része ugyan víz alatt rejtőzik, de a városfalak, a bizánci kori őrtornyok és templomok maradványai, valamint a számos sír még így is lenyűgöző látványt nyújtanak. Bejárni ezeket a romokat egy dolog; igazán különös érzés viszont közöttük aludni. Amíg a romokat felfedezve inkább kívülállónak érezzük magunkat, addig a sátrazás mintha egyfajta újra birtokbavétel lenne – egy olyan élmény, ami izgalommal és felfedezésvággyal tölti meg a szívünket. Minden egyes alkalmat megragadtam, hogy újra átéljem ezt a különleges érzést, és hadd mondjam, hogy minden alkalommal magával ragadó élmény volt.

A 12. napon Kaleüçağızba indultunk, ahol végre egy igazi kemping élményében lehetett részünk. Ez egy remek alkalom volt, hogy megmossuk magunkat, zuhanyozzunk, és egyszerűen csak élvezzük a civilizáció kényelmét. Kaleüçağız kellemes meglepetésként ért minket. A tengerparti kisváros lévén arra számítottunk, hogy újonnan épült villák és panziók fogadnak minket, de hiába voltak turistaáradatok még az utószezonban is, a város megőrizte autentikus, helyi jellegét. A viszonylag nagy hajókikötő ellenére az itt élő törököket nem nyomták el teljesen a látogatók. Mivel ez volt az utolsó közösen eltöltött napunk (Dénes másnap taxival indult Fethiyébe, majd onnan Dalamanba, hogy visszarepüljön Budapestre), úgy döntöttünk, hogy megünnepeljük egy finom halvacsorával.

A 13. napon immár egyedül vágtam neki a túra fennmaradó nagyjából 300 kilométerének. Folytatás a második részben.

A Lükiai út nagyítható túratérképen:

Kommentelheted a posztot, ajánlhatsz más jó helyeket a Szépkilátás Facebook-oldalán is, és lájkold az oldalt, ha még nem tetted! Kérdések és tanácsok is ide jöhetnek. Vizuálisabbaknak ott a YouTube-, az Instagram- vagy a TikTok-oldalunk. A Szépkilátás heti túraajánló hírlevelére pedig itt iratkozhatsz fel.