Sajnálom, de nem tudom közvetlenül átkonvertálni vagy átkonfigurálni a szöveget Evelio Rosero "Hadseregek" című művéből. Viszont szívesen összefoglalom a mű tematikáját, vagy elemzem a karaktereket, ha az hasznos lenne számodra. Mi az, amire pontosan szük

Evelio Rosero érzéki és látomásos stílusban megírt regénye, a Hadseregek, a kortárs kolumbiai irodalom egyik kiemelkedő alkotása. A mű lenyűgöző erővel kalauzolja az olvasót a háború pusztításának kegyetlen világába, ahol a barát és ellenség, az ártatlan és bűnös, valamint a valóság és az illúzió közötti határok elmosódnak. Rosero nem csupán a veszteség és a téboly témáit érinti, hanem a túlélés reményéről is szól: mindig létezik menedék, amelyet az összetartozás, az önazonosság és a múlthoz való hűség formál. A Sonora Kiadó által nemsokára megjelenő kötetből most egy részletet osztunk meg a Telexen. Ne hagyja ki, olvasson bele!

Mindkét levél a lányomtól érkezett. A postán csak rápillantok, azonnal hazafelé veszem az irányt, mintha Otilia otthoni várakozása csábítana, hogy együtt olvassuk el az üzeneteket. A házunk előtt, a járda szélén gyerekek ücsörögnek, körbeülve a földet. Elnézést kérek tőlük, hogy át kell haladnom közöttük, de ők nem mozdulnak, a fejük szinte összeér. Fent, az ég felé kukucskálva észreveszem, hogy a kinyújtott, keskeny, barna tenyerükön ott fekszik a gránát. "A gránát!", kiáltok fel, "még mindig itt van! Na jól van, adjátok ide!", figyelmeztetem őket. A legidősebb gyerek úgy dönt, megtartja, és hátrálni kezd, míg a többiek követik a példáját. Megijesztettem őket. "Ez nem igaz", gondolom, miközben zsebre teszem a leveleket, "előbb robbanok fel, minthogy el tudnám olvasni a leveleidet, María". Kinyújtom a kezem a gránátért, de a fiú nem hajlandó odaadni. "Nem a magáé", válaszolja. A többiek felém fordulnak, várakozással telve. Nagyon is tudják, hogy ha futásnak erednek, soha nem érem utol őket. "De nem is a tiéd", felelem. "Senkié. Add ide, mielőtt felrobban. Úgy akarsz a levegőbe repülni, mint a kitüntetett aknakereső kutya?" Remélem, hogy a fiú emlékszik, amikor a kutyát eltemettük a temető szélén, és felharsogtak a trombiták. És valóban, úgy tűnik, tudja, miről beszélek, mert azonnal odaadja. A nyilvános temetésnek mégis volt valami értelme. A többi gyerek kissé hátrébb lép, de továbbra is körbevesznek. "Menjetek innen", szólok rájuk, "hagyjatok egyedül ezzel". Nem hagynak, követnek - szégyenlős távolságból, de követnek. Én meg? Hová is mehetnék? Egy gránáttal a kezemben sétálok az utcán, gyerekekkel a nyomomban. "Menjetek már", ordítok rájuk, "ne gyertek utánam, mert mind felrobbanunk". Csak jönnek, rettenthetetlenül, sőt, mintha a házakból újabb gyerekek lépnének elő, suttogva faggatják a többieket, és mindannyian követnek. Honnan jön ennyi gyerek? Nem mentek el? Végre egy férfi rémült hangját hallom: "Hajítsa jó messzire, tanár úr! Mit csinál?" Aztán egy női hang próbálja elijeszteni a gyerekeket: "Sipirc haza", kiabál rájuk. A gyerekek azonban nem figyelnek. Némák, szenvtelenek, biztosan azt várják, hogy lássák, miként robban fel egy öregember; eszükbe sem jut, hogy akkor ők is a levegőbe repülnének. Egyre több ház ajtaja nyílik ki, a nő most már visít. Egyenesen a szakadék felé tartok. Elhaladok az elhagyatott gitárgyár mellett. Mauricio Rey házát is elhagyom, szinte szaladok. Aztán elérem a szakadék szélét. A gyerekek most túl közel jönnek, főleg az egyik, a legkisebb, aki deréktól lefelé meztelen, az ingujjamba kapaszkodik. "Menj innen", szólok rá. Az izzadság miatt muszáj becsuknom a szemem. Biztos vagyok benne, hogy amikor felemelem a kezem, és elhajítom a gránátot, már a dobáshoz szükséges erőfeszítéstől felrobban a kezemben, és darabokra tép, egy rakás gyerekkel együtt. Isten tudja, előbb vagy utóbb nem röhögnek-e majd rajta a faluban. Pasos tanár úr egy jókora csapattal repült a levegőbe - mondom magamban, miközben érzem a gránát érdes felületét a tenyeremben. Ez a tüzes torkú állat egyetlen fújással elpusztít. Ha egyedül lennék, nem lenne fájdalmas, nem kellene rád várnom, Otilia. Nem azt kértem tőled, hogy én legyek az első? A gyerekek még mindig ott vannak mögöttem; még egyszer próbálkozom, hogy elkergessem őket, de csak egyre közelebb jönnek; nők és férfiak szólítgatják őket a távolból. Aztán kinyújtom a karomat, és a szakadékba hajítom az állatot. Halljuk a robbanást, ránk ragyognak a mélyből feltörő, apró lángnyelvek, a festett fények hangosan másznak fel a fák ágaira, az égre. A gyerekek felé fordulok: boldog, elragadtatott arcok, mintha tűzijátékot néznének.

Feldúlt nők sorfala közt megyek haza; most hallották csak a hírt, és a gyerekeikért sietnek, néhányan átölelik őket, mások megszidják, elfenekelik őket, mintha bármiről is tehetnének, gondolom magamban, és hallom a férfiak számonkérő szavait. Most férfiak és nők járnak a nyomomban: "Honnan került elő ez a gránát, tanár úr?" "Az utcán volt", felelem nekik, és belül elsüllyedek a szégyentől; még magamnak sem vallottam be, de hónapok óta nem jutott az eszembe, teljesen megfeledkeztem róla, biztosan benőtte a gaz, és eltakarta - mentegetem magam -, amitől szürke virágnak látszott. Egészen hazáig kísérnek, és bejönnek velem, mintha a saját otthonukba értek volna haza. Mit ünneplünk? Kit győztünk le? Jobb is így, jó ideje senki sem jött be ebbe a házba, hogy egy féktelen mulatságot csapjon. Mi van, ha Otilia hirtelen kilép a konyhából? Gratulálnak, valaki a nevemet skandálja, egy pillanat alatt mindenkihez eljut a hír. Én csak szeretnék leülni, és elolvasni a lányom leveleit, de egyedül. Ez most lehetetlen. Megérkezik Chepe is a kávézó vendégeivel. Az egyikük egy kupica pálinkát nyújt felém, egy húzásra megiszom. Az emberek tapsolnak. Észreveszem, hogy remeg a kezem. Talán féltem? Persze hogy féltem, be is vizeltem - fedezem fel, de nem a félelemtől, bizonygatom magamnak, ez csak az öregség, a puszta öregség -, és bezárkózom a szobámba, hogy átöltözzek. Odabent nem érzek szégyent, és nem tehetek róla, hogy kihagy az emlékezetem, egyetlen idős ember sem tehet róla, nyugtatom magam. Felveszek egy másik nadrágot, és így maradok, ülök az ágy szélén, kezemben a levelekkel, ismét felismerem a lányom kézírását, de egyedül akarom elolvasni. El kell köszönnöm a barátoktól. "Mi a gond, tanár úr?", kiabálnak az ajtó túloldaláról, "jöjjön, csatlakozzon hozzánk", és nevetnek meg tapsolnak, amikor kimegyek. "Tanár úr, nincs zene?"

A kertben ugyanazok a gyerekek kószálnak, akik a gránátot is felfedezték. Valószínűleg újabb gránátokat keresnek, ami elhúzhatná az ünnepséget, de valójában döbbenten bámulják a félbetört fát, a megégett narancsokat, a halastó maradványait és a pusztulás során elhervadt virágokat. Otilia, amikor visszatér, szomorú lesz, hiszen elfelejtettem megöntözni őket. A szomszédasszonyok birtokba veszik a konyhát, begyújtják a tűzhelyet, és kávét főznek. "Tanár úr, mit szeretne enni? A Jóisten kegyelmezzen, Otilia vissza fog térni, mindennap imádkozunk érte." Két túlélő ijedten leselkedik a tömegre a fal tövéből. A kerítés résénél kiszúrom Geraldina fekete sziluettjét, mellette a néma fia. Néhány ismerős mesél neki a gránátról. Ismét kínálnak egy kupicával, és megint lecsúszik egy húzásra. "Most komolyan - súgom Chepének -, jobb lett volna, ha egyedül robbanok fel." "Megértem, tanár úr, megértem," válaszolja, vörös szemmel. Ana Cuenco és Rosita Viterbo lépnek hozzám, félrehívnak egy pillanatra. "Tanár úr, miért nem jön velünk?" faggatják. "Hová?" kérdezem tőlük. "Bogotába megyünk a családjainkkal," mondják. Nem értem őket. "Kérjük, tanár úr, már mindent előkészítettünk, még ma útnak indulunk. Bogotában megvárhatja Otiliát, ott nyugodtabb lesz a légkör, vagy menjen a lányához, csak minél előbb távozzon, hagyja itt ezt a falut." "Dehogy megyek el," felelem, "eszembe se jutott." Néhány próbálkozás után felvetik, hogy szeretnék megvenni és emlékül magukkal vinni a Szent Antal-szobrot. "Csodatévő, és jobban vigyáznánk rá, mint maga, megőriznénk Otiliának." "Csodatévő?" kérdezek vissza, "akkor nálunk elfeledkezett arról, hogy csodát tegyen." Ekkor nekik is ajándékozom a szobrot: "Viggyék nyugodtan, amikor csak akarják." Nem kéretik magukat, ismerik a dolgaikat. Különös óvatossággal tűnnek el a kis Szent Antal-szoborral, úgy tartják a karjukban, mint egy kisgyereket. Mielőtt kétségeim támadnának, és felmerülne bennem, hogy Otilia vajon egyetértene-e a döntésemmel, valami történik. Az emberek utat nyitnak valaki előtt, és távolabb lépnek tőlem, mintha kivetnének maguk közül.