Ezért az ember teste nem olyan sűrűn borított szőrrel, mint a többi emlősé.
Az ember az emlősök egy sajátos és különleges ága, amelynek szőrzetének viszonylag ritka volta nem véletlen. Ez a jelenség ugyanis fontos evolúciós háttérrel bír, amely a fajunk fejlődésére és alkalmazkodására utal.
Az ember az emlősök egy meglehetősen szűk és különleges csoportjába tartozik, hiszen testét csupán egy csekély mennyiségű szőr borítja. Ezzel a sajátos vonásával olyan állatokkal osztozik a kategórián, mint az elefántok, orrszarvúk, bálnák és delfinek, sőt, még a nem éppen esztétikus csupasz turkálók is ide tartoznak. A legtöbb emlős azonban gazdag szőrzetével vagy dús bundájával tűnik ki, és nem mellesleg, őseink is ehhez a csoporthoz tartoztak. Így tehát felmerül a kérdés: mi történhetett az emberrel az evolúciós útja során, hogy ilyen drámai változásokon ment keresztül?
A Pittsburghi Egyetem kutatója, Maria Chikina, legújabb cikkében arra vállalkozott, hogy feltárja az emberi hőgazdálkodás mögötti okokat. Elemzése szerint körülbelül 7 millió évvel ezelőtt váltunk el legközelebbi rokonainktól, a csimpánzok őseitől, ami lehetővé tette számunkra, hogy a világ egyik legnagyobb izzadási képességgel rendelkező emlősévé váljunk. Bár ez a tulajdonság első pillantásra nem tűnik vonzónak, valójában számos jelentős előnnyel jár, amelyek hozzájárultak az emberi faj fejlődéséhez.
Az Afrikában élt korai emberi csoportok különleges alkalmazkodási képességekkel bírnak, mivel rokonaikhoz képest több verejtékmirigyet fejlesztettek ki. Ennek következtében fokozatosan elvesztették dús szőrzetüket, ami lehetővé tette számukra, hogy hosszabb távokat fussanak. Ez a fejlődés kulcsszerepet játszott a vadászati stratégiáikban, hiszen így képesek voltak hosszú ideig üldözni a zsákmányt a szavanna tágas területein. Ily módon váltak olyan emlősökké, akik a kitartásukkal és állóképességükkel kiemelkedtek a többi faj közül.
A hajnak viszont továbbra is számos fontos funkciója van. Egyfelől természetes fényvédő, másfelől figyelmeztető rendszerként is szolgál. Ha valaki érzett már csiklandozó érzést, amikor valami (például egy pók) a közelébe került, akkor pontosan ez történt, a haj vagy a testszőr az ún. libabőrőzéssel segített detektálni az idegen testet-tárgyat.
Összességében megállapítható, hogy az ember genetikai felépítése egykoron lehetővé tette volna, hogy dús szőrzet borítsa a testünket. Azonban a fejlődésünk során ezt a hajlamot gyakorlatilag kikapcsoltuk. Létezik azonban egy érdekes állapot, amely felfedi, milyen is lenne az emberi test, ha ez a genetikai prediszpozíció újra aktiválódna. A hypertrichosis, amelyet sokan pejoratívan "farkasember-szindrómának" hívnak, akkor lép fel, amikor ez a gén valamilyen okból működésbe lép, és az egyén jelentős mennyiségű szőrzetet kezd növeszteni. Ez rávilágít arra, hogy mélyen legbelül még mindig olyan szőrösek vagyunk, mint őseink, csak az evolúció során a túlélési szempontok miatt lemondtunk erről a jellemzőnkről.
