Juhász Gyula "Consolatio" című versében a lírai én mély érzelmi vívódásait osztja meg, miközben a fájdalom és a vigasz összefonódik. A költeményben a természet képei és a belső lelkiállapot összhangja különleges atmoszférát teremt. A szavak tükrözik az em

Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek,

Bár az árnyak suhanva érkeznek, az álmok szőtte idő szálai, és az évek gyorsan tovaszállnak, mindezek ellenére a lélek fénye megmarad.

Ők csendesen élnek tovább a szívünk mélyén, mint titkos emlékek, melyek sosem halványulnak el.

Mert hazánk számunkra a határtalan lehetőségek birodalma.

Emlékük, mint a gyenge fény a sötét estében,

Kitündököl és ragyog egyre szebben

És melegít, mint kandalló a télben,

Vidám, lágy és örök tisztaságú.

Szemünkben a tekintetük visszfényként ragyog, még mindig ott élnek emlékeinkben.

S a boldog pillanatok értékes, tiszta örömét

Fölissza lelkünk, mint virág a napfényt

És így folytatják útjukat, mint tiszta, érintetlen gondolatok a végtelen égen.