**Rekvium egy gyermekotthonért** Egy csendes este, mikor a nap vörösre festette az ég alját, egy elhagyatott gyermekotthon falai között a múlt emlékei suttogtak. A régi ablakok mögött árvák álmai és reményei rejtőztek, mint elfeledett kincsek, amelyek so
Megszámláltattunk, híjával találtattunk és darabokra szaggattatunk...
Az állam, a maga végtelen bölcsességével és szigorú döntéseivel, úgy határozott, hogy búcsút int Maros megye egyik legrégebbi gyermekotthonának. A Szent Erzsébet Egyesület, amelyet Bakó Béla atya (OFM) irányít, 1998-ban jött létre, és azóta több mint 340 gyermek élt át itt különböző élményeket. Jelenleg 23 fiatal lakik az otthonban, akiknek sorsa most egy tollvonással a levegőbe kerül. A közeljövőben felfüggesztik a működési engedélyt, és a hátralevő időszak csupán arra elegendő, hogy a gyerekek befejezhessék a tanévet. A szabványok, statisztikák és jelentések tengerében sajnos a gyermekek érdekei kerülnek a háttérbe - nem hagyhatom figyelmen kívül a hangjukat...
Annácska, és ti, kedves gyerekek, remélem, mindannyian értitek ezt a helyzetet. Annácska, te, aki már tíz éves vagy, és aki háromszor is visszakerült a rendszerbe, miután senki sem akarta a társaságodat, végre itt találtál otthonra. De kérlek, értsd meg: a törvény szigorú betűje sokszor elnyomja a törvény mögötti szellemet, mert az sokkal erősebb annál. Te már nagy kislány vagy, ugye tudod, hogy így működik ez a világ? Talán még nem érted teljesen... De hadd mondjam el, hogy bárhogy próbálom is összeszedni a 46 évnyi tapasztalatomat, én sem tudom átlátni ezt az egészet! Ezért érzem, hogy hiába mentegetőzünk, te mindig ránk fogsz nézni, azokkal a csodás, gyöngyfekete szemeiddel, tele kérdésekkel és talán csalódással. Ránk, akikben bízni próbáltál, és akiknek megfogadtad, hogy soha nem engedjük el a kezed...
Hol fogod álmaidat szőni holnap, Annácska? És reggel, amikor a nap első sugarai megérintenek, kinek a tenyerébe helyezed a fésűdet, kitől kérded majd, mennyit hosszabbodott a hajad az éj sötétjében?
Annácska, hogy mondjam el neked? Hogy lehet azt elmondani, hogy sok felnőtt velem együtt tehetetlenül kaparja véresre a tenyerét, és retteg attól a perctől, amikor újra idegenek kezébe kell hogy adjon téged? Hogy mondjam el, hogy hiába ígértem meg neked, mert szeptemberben mégsem mehetsz ritmikus tornára, akárhogy is szeretnéd? Hogy mondjam el, hogy a következő havi zsebpénzed már nem velem vásárlod el? Meg fogsz érteni, ha nem jöhetsz velem a "nagy üzletbe"?
Minden egyes reggel azzal a mondattal indítottatok, hogy "úgy hiányoztam nektek". Sokszor csak legyintettem, ám most belátom, hogy ti látjátok igazán a világ szépségét, mert tiétek a mennyek országa. „Ha olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek…” És mégis, én voltam a tanárotok! Annácska, ti fogtok igazán hiányozni nekem! Ki fog engem tanítani? Ki fogja megmutatni, hogyan lehetek olyan tiszta és őszinte, mint te? Ki fogja elvezetni a szívemet ahhoz, hogy megértsem, milyennek kell lennem ahhoz, hogy beléphessek a mennyek országába? Érted, Annácska? Most újra elveszítetted a földi otthonod, amihez hozzászoktál. De vajon te tudod, mit veszítek el én, és mit veszít az egész világ veled?
Drága gyermekeink! Azt mondják, hogy bemocskoltátok a falakat... Két hónapja festettük ki, és azt mondják, hogy nem látszik, mert piszkosak: száj- és kézlenyomatok vannak rajta, összepusziltátok és összematattátok... Piszkosak, mert a kicsi kezeitek nem édesapátok kezét, hanem a fehér falat tapogatja. Piszkosak, mert az ajkaitok az édesanyátok arcát keresi mindenütt, még a falon is. Ugye megbocsátjátok...? Ugye megbocsátjátok azt a mély vakságot, ami a ragaszkodás néma kiáltását, a szeretet drága freskóit mocsoknak mondja?
Ti ott álltatok, és láttátok, ahogy idegen felnőttek léptek be az otthonotokba, mintha csak egy különös kirándulásra indultak volna. Mindent átvizsgáltak: a legapróbb koszt, a legkisebb repedést, mindent, amit ti soha nem néztetek meg alaposan, mert a szemetekben a világ tele volt csodákkal. Mosolyogtató volt, ahogy a szőlőfa alá is bebújtak, hogy az ott lapuló szennytől se mentsenek meg semmit. Ti, akik a kavicsokban is a szív alakját, a sárban pedig angyalképet láttok, észre sem vettétek a mocsok jelenlétét. Miközben ők a hibákat keresték, ti megöleltétek az összes vendéget, aki átlépett a kapun, és kézen fogva vezettétek őket, mintha a legnagyobb kincset mutatnátok be nekik. Számotokra ez természetes volt, hiszen a gyermekek szíve tiszta és ártatlan, tele szeretettel és kíváncsisággal. Ti mindig tudtátok, hogy a világ nem csupán a látható dolgokról szól, hanem sokkal inkább arról, ami rejtve van a felszín alatt.
Otthon gyermek nélkül talán még a "hazához" való érzést is elveszíti az ember. Sajnálatos módon már sokszor szembesültetek vele, milyen az élet egy gyermek számára, aki nem találja meg a helyét egy szeretetteljes otthonban. Senki nem kérdezte meg tőletek, hogy mit is jelent számotokra ez a hely – ezek a falak, az udvar, és azok a nevelők, akik kézen fogva kísértek el titeket az óvodába és iskolába. Nem mondhattátok el senkinek, hogy ti nem a megszokott "luxus" környezetet kerestétek, hanem inkább ezt a "panziós" hangulatot, ahol a szeretet és a törődés mindennél fontosabb.
Azt hiszem, örökre belém égett a kép, amikor pityeregve hallgattuk az igét, ahogy Jeremiás próféta szájából hangzott: "Én tudom, hogy mi a tervem veletek - így szól az Úr -: békességet és nem romlást tervezek, hanem reményteljes jövőt adok nektek". Ez maradjon első és végső vigaszunk, ezt vigyétek magatokkal, ha bekövetkezik az, amit eddig el sem képzeltetek, akárhol hajtjátok álomra fejecskéitek ezután. Isten áldjon, drága gyermekeim!
