Sebastião Salgado az emberi létezés határvonaláig kalandozott, felfedezve az élet legmélyebb és legszélsőségesebb aspektusait.

Kövér, vattaszerű, ámde krémes felhők súlya nehezedik a Jaú folyó fölött hajladozó pálmafákra. A kristálytiszta víz tükre elmos minden realitás érzékét. Hol ér véget az ég, és honnan kezdődik a puszta optikai illúzió, amit a szemünk lát? Ez a kép fogad az előszoba falán, amikor hazaérek. Hipnotikus varázslata magával ragad, és a pillanat töredékébe zárva egy másik dimenzióba repít. Egy igapót ábrázol, egy gyakran vízzel elárasztott erdőtípust, az ún. januári pálmákkal (Astrocaryum januari) a Jaú Nemzeti Parkban, Amazonas államban. Szürke, fekete és fehér árnyakban játszik a világ, a színek a fejünkben elevenednek meg, mint egy álom foszlányai.

A pénteken, 81 éves korában Párizsban elhunyt Sebastião Salgado, a világszerte elismert brazil fotóművész és elkötelezett környezetvédő, a művészetével és szenvedélyével sokakat inspirált. Halálának hírét az általa és felesége, Lélia Wanick által alapított Instituto Terra hozta nyilvánosságra. A család közleménye hangsúlyozta, hogy "Sebastião lencséjén keresztül fáradhatatlanul küzdött egy igazságosabb, emberségesebb és környezettudatosabb világért". A fotográfus 2010-ben, Indonéziában, a Genesis című projektjén dolgozva egy különleges maláriafajtát kapott el, amely hosszú távon komoly egészségi problémákhoz vezetett. Tizenöt évvel később a betegség szövődményei súlyos leukémiát okoztak, amely végül elvitte őt. Két éve Salgado bejelentette visszavonulását, ami már akkor is sejtette, hogy komoly ok áll a háttérben. A kortárs fotográfia világában ezzel a lépéssel egy új fejezet zárult le, és a művész öröksége tovább él majd képein keresztül.

Sebastião Salgado 1944. február 8-án látta meg a napvilágot Brazília festői tájain, Aimorés városában, ahol egy nyolcgyermekes család hatodik sarjaként, ráadásul az egyetlen fiúként nőtt fel. 1969-ben a politikai feszültségek miatt Franciaországba vándorolt feleségével, majd 1973-ban, miután megszerezte közgazdasági diplomáját, váratlan fordulatot vett az élete: a fényképezés világába lépett be. Az események úgy alakultak, hogy egy kávézási projekt keretében járta be Afrikát, és ott fedezte fel, hogy sokkal inkább elragadja a fényképezőgép mögötti világ, mint a kávéipar. Első komolyabb fotós munkáit 1974-ben készítette el, ezt követően pedig a Sygma, a Gamma és a Magnum Photos elismert fotóügynökségeinél dolgozott, ahol tehetsége és egyedi látásmódja gyorsan elnyerte a szakma elismerését.

A fotográfiai stílusa páratlan és megkülönböztethető: egyfajta mágikus realizmus, mely a dél-amerikai vidéken eltöltött, természethez közeli gyermekkori élményeiből táplálkozik. Munkáit a fekete-fehér képi világ, a gazdag tónusok és az érzelmileg mélyen ható jelenetek jellemzik, amelyek gyakran a legnagyobb nyomorban élő közösségeket mutatják be. Az '80-as és '90-es évek során a világ számos táját bejárta, és hosszú távú projektjei során olyan fontos kérdésekkel foglalkozott, mint az őslakos népek sorsa vagy az ipari munkások kizsákmányolása.

Az egyik legismertebb műve, a "Gold" (Arany, 1986), az észak-brazíliai Serra Pelada aranybánya zord és meredek tájain dolgozó bányászok küzdelmeit örökítette meg, akik gyakran embertelen körülmények között és csekély bérért végezték munkájukat. Ezt követően az "Exodus" című alkotásában a gazdasági nyomás és a kényszerű migráció globális jelenségeit tárta fel. Azonban amikor Salgado a 90-es évek közepén szembesült a kongói és ruandai háborúk borzalmaival, úgy érezte, hogy lelkileg összeroppant, és úgy döntött, hogy végleg búcsút int a fényképezésnek. A természetbe menekült a megnyugvásért: feleségével, Léliával közösen megalapították az Instituto Terra nevű projektet, amelynek célja az őserdők biodiverzitásának helyreállítása volt.

Eduardo Galeano, az uruguayi író, 1990-ben publikált An Uncertain Grace című életműalbumához írt esszéjében kifejtette, hogy "Salgado törekvése a hatalmas emberi tapasztalat, létezésünk lényegének megörökítése. Olyan formában rögzíti a mindenkori embereket, ahogyan a szobrász alakítja ki műveit kőből vagy fából, az örök anyagból."

A brazil fotográfus az elmúlt öt évtized során valóban totális betekintést nyert az emberi drámák világába: a szenvedés legmélyebb árnyalatait örökítette meg. Fotói a menekültek, éhezők és haldoklók utolsó kiáltásai, amelyekkel a világ figyelmét próbálják felhívni a legnagyobb tragédiákra. Életéről és munkásságáról készült egy lenyűgöző dokumentumfilm is, amely a The Salt of the Earth (A Föld sója) címet viseli. A filmet fia, Juliano Ribeiro Salgado és Wim Wenders közösen készítették, és a Cannes-i Filmfesztiválon elismerésben részesült, emellett 2015-ben Oscar-díjra is jelölték.

A világhálón már évek óta kering egy fotó, amelyen a képaláírás szerint "egy házaspár" látható, akik elhatározták, hogy visszaültetik az erdőt lepusztult birtokukra. Húsz évvel később a kép tanúsága szerint a fák buján zöldellnek a két alak hátterében. Azonban a joggal lájkvadász fotó nem említi, hogy a férfi nem más, mint Sebastiāo Salgado, a generációja egyik legnagyobb riportfotósa, aki feleségével, Lélia Wanick Salgadóval közösen hozta létre ezt az oázist a család egykori farmja körül. A pár több mint két és félmillió (!) fát ültetett a területen, amely ma már nemzeti parkként működik, helyreállítva ezzel a törékeny ökológiai egyensúlyt, és menedéket nyújtva a világ feldolgozhatatlan borzalmaitól.

Salgado úgy véli, hogy az emberi vakság végső soron önpusztításhoz vezet, ami mély pesszimizmusra ad okot. Ugyanakkor a természet rendje folytatódik, függetlenül az emberi cselekedetektől. "Pesszimista vagyok az emberi faj jövőjével kapcsolatban, de optimista a Földdel szemben. A bolygó képes lesz regenerálódni. Egyre inkább úgy tűnik, hogy a természet könnyedén eltüntet minket." A brazil művész úgy véli, hogy a fényképezőgép egy olyan eszköz, amely összeköti a világ eseményeit, lehetőséget adva az embereknek arra, hogy lássák mindazt, amihez esetleg nem jutnak el személyesen.

A természet hívta vissza a fotográfia világába: Genesis című sorozatában közel egy évtizeden át kutatta, mi maradt meg a Földön a Genezis óta. Célja az volt, hogy párbeszédet indítson bolygónk és az emberiség jövőjéről. Legutolsó, hosszú távú projektjében hat évet töltött az amazonasi esőerdő mélyén, ahol 12 különböző törzs tagjaival élt együtt. Az írás elején említett kép is ennek a sorozatnak a része, amely a természet és az ember kapcsolatát vizsgálja.

Sebastião Salgado nem csupán várta a változást, hanem aktívan a középpontjába állt. Olyan életet élt, amely valóban példaértékű: mélyen belemerült a valóság rejtelmeibe, hogy felfedezze az emberi létezés határait. Mint fotós és a Föld hű szószólója, rengeteget hozzájárult a világunkhoz. Fekete-fehér képei varázslatos erejükkel tárják elénk a valóságot, olyan látomásokat teremtenek, amelyek megragadják a nézők szívét és elméjét. Munkásságát nem egyszer érte az a kritika, hogy a képein szereplő alanyok esztétikailag "túl szépek", ám erre a vádra Salgado egyszer egy olyan mondattal válaszolt, amely örökre megmaradt bennem:

Salgado nem csupán képek formájában örökítette meg a valóságot, hanem hangot is adott a néma történeteknek, felfedve előttünk, hogy az emberség fénye minden akadályt legyőz.