Beszélgetésünk során Somogyi Hajnalka kurátort, az OFF-Biennále alapító vezetőjét kérdeztük.

Az OFF-Biennále a független művészek és kurátorok innovatív kezdeményezéseként született meg, és mára kiemelkedő szerepet játszik a közgondolkodás alakításában. Somogyi Hajnalka, a Biennále alapító kurátora, osztotta meg velünk a projekt mögötti inspiráló történetet, amely nemcsak a művészet, hanem a társadalmi párbeszéd szempontjából is jelentőségteljes. Az esemény különlegességét tovább fokozza a stílusos megjelenés, amelyhez Zakó és nadrág a MASSIMO DUTTI-tól, valamint lábbeli a KAZAR-tól járul hozzá.

Somogyi Hajnalka napjainkban már megkerülhetetlen alakja a kortárs képzőművészet világának, nem csupán hazai, hanem nemzetközi szinten is elismert. Az OFF-Biennále, amely független művészek és kurátorok közös elképzelése nyomán született, mára egyedülálló platformmá nőtte ki magát. Ez az esemény nemcsak a közgondolkodást formálja, hanem aktívan reagál a társadalmi és politikai kihívásokra is, miközben alternatív struktúrákat hoz létre a hagyományos intézményi kereteken kívül.

Milyen társadalmi és kultúrpolitikai átalakulások ösztönözték a független, civil kezdeményezésű művészeti események iránti igényt?

Az első OFF-Biennálé megálmodása több mint egy évtizeddel ezelőtt kezdődött, és ebben az izgalmas kalandban a barátaim mellett a kollégáim is velem tartottak. Olyan független platformot szerettünk volna létrehozni, amely lehetővé teszi számunkra, hogy megőrizzük a művészet szabad működéséhez elengedhetetlen autonómiát. Meggyőződésünk volt, hogy a közintézmények keretei között ez az autonómia erőteljesen csorbát szenvedett.

Az "OFF" elnevezés számunkra egyfajta alternatív megközelítést jelent a hagyományos biennále-formátumokkal szemben. Ez a kifejezés arra utal, hogy el kívánjuk térni a megszokott keretektől és normáktól, lehetőséget teremtve a kísérletezésre és az innovációra. Az "OFF" tehát nem csupán egy elnevezés, hanem egy filozófia, amely a művészeti és kulturális diskurzusok új dimenzióit célozza meg. A hagyományos biennálék gyakran a sztenderdizált programozásra és a már jól bevált formátumokra építenek, míg az "OFF" éppen ellenkezőleg: célja, hogy szabad teret adjon a kortárs alkotóknak, kísérleti projekteket támogasson, és a közönséget aktívan bevonja a folyamatokba. Ezzel a megközelítéssel új formákat, tartalmakat és kapcsolódási lehetőségeket teremtünk, amelyek friss nézőpontokat kínálnak a művészet és a kultúra világában. Az "OFF" tehát egy alternatív tér, ahol a normák feszegetése és a szabad kifejezés áll a középpontban.

A "biennále" kifejezés eredetileg csupán annyit jelentett, hogy valami kétévente kerül megrendezésre. A kulturális színtéren azonban ez a fogalom ma már egy grandiózus kortárs művészeti eseményt takar, ahol számos művész és változatos programok találkoznak. Ennek következtében a biennále a nemzetközi kulturális élet egyik meghatározó formátumává lépett elő. Jelenleg világszerte számos biennále működik, de ezek leginkább fentről lefelé szerveződnek: általában egy kulturális minisztérium, egy városi önkormányzat, egy gazdag magánalapítvány vagy egy jelentős intézmény - esetleg ezek kombinációja - indítja el őket.

Mi éppen az ellenkező irányból indultunk el, és ez már önmagában is magyarázatot ad arra, miért választottuk az OFF nevet. Ez egy alulról építkező kezdeményezés:

Ez a hálózatos működés, amely a mellérendelésre és az együttműködésre épül, az OFF egyik legmeghatározóbb vonása maradt az évek során. Ez a megközelítés éles kontrasztban áll más biennálékkal, ahol a centralizált és hierarchikus struktúrák dominálnak. Ezzel szemben mi a horizontálisabb szerveződést részesítjük előnyben, amely lehetővé teszi az ötletek szabad áramlását és a kölcsönös támogatást.

Egy különösen személyes élmény is összefonódik ezzel a történettel: az OFF megelőző éveiben a Ludwig Múzeumban dolgoztam kurátorként, ahol lehetőségem nyílt együttműködni Svetlana Boymmal. Svetlana, aki orosz emigránsként az Egyesült Államokban élt és alkotott, nemcsak művészként, hanem kutatóként is tevékenykedett, és a Harvard Egyetem tanára volt. Az ő munkássága és gondolkodásmódja mély hatással volt rám, és inspiráló élmény volt közösen dolgozni vele.

Az általa kidolgozott off-modern elmélet állt a figyelmünk középpontjában, ezt szerettük volna egy nemzetközi kiállítás keretében feldolgozni, bemutatni. Nem valami ellenében, nem posztmodern vagy antimodern gesztusként értelmezte az őt izgató kortárs pozíciókat, hanem sokkal inkább úgy, mint amikor letérsz a kijelölt útról, és az adott helyzetből kiindulva keresed meg azokat a potenciálokat, az ő gondolatmenetében a modernitásban rejlő lehetőségeket, amelyeket még újra lehet éleszteni.

Ez a szemlélet abban az időszakban rendkívül élénk és inspiráló lett számomra: hogy . Mindez szinte magától értetődő módon irányított az OFF létrehozásához – mind elméleti, mind időbeli értelemben.

Az OFF tehát nem csupán OFF, hanem ennek mélyebb okai is rejlenek, amelyeket a névadáskor talán még nem láttunk tisztán. A kétévente való rendezés ígérete, bár vonzó, sosem tudott maradéktalanul megvalósulni, mégis, a név magában hordoz egyfajta várakozást. E mögött rejlik egy játékos szellem is: egy performatív gesztus, amely azt a benyomást kelti, hogy lehetséges egy valóban grandiózus eseményt, egy "igazi" biennálét létrehozni anélkül, hogy a hagyományos intézményi támogatásra támaszkodnánk. Ez a performativitás és a "játéktér" azonban a valóságban rendkívül kihívásokkal teli környezetben működik, ahol a lehetőségek és a korlátok folyamatosan feszülnek egymásnak.

A jubileumi kiadás apropóján hogyan tekintetek vissza az OFF-Biennále eddigi történetére? Milyen események, tényezők, finanszírozási körülmények határozták meg az eseménysorozat fejlődési ívét?

Az első eseménysorozat 2015 tavaszán valósult meg, majd a második kiadást 2017-re terveztük, és végül fél év csúszással tudtuk csak megvalósítani. A harmadikat 2020 tavaszára időzítettük - akkor úgy gondoltuk, hogy a két és fél éves ciklus talán fenntarthatóbb ütemet kínálhat, ám közbeszólt a COVID, és alig két hónappal a megnyitó előtt le kellett állítanunk az előkészületeket.

A projektet ideiglenesen leállítottuk, és mindent elkövettünk, hogy megőrizzük az addig összegyűjtött forrásokat, lehetővé téve ezzel a későbbi újbóli indítást. Végül, egy év halasztás után, 2021 tavaszán sikerült megrendeznünk a harmadik OFF-ot. E párhuzamos folyamat során meghívást kaptunk a documentára, a kortárs művészeti színtér egyik legnevesebb eseményére, amelyet öt évente rendeznek meg Kasselben, Németországban. Ez óriási szakmai elismerést jelentett számunkra, hiszen független kurátori kollektívaként részt vehettünk a rendezvény programjában, és kapcsolódhattunk ahhoz az "interlokális" együttműködéshez, amely hasonlóan kis, vagy még inkább sérülékeny szervezeteket vonzott a világ minden tájáról a nagyszabású rendezvény keretein belül.

Ezt tekintjük az OFF negyedik kiadásának, 2022 nyarán két kiállítással és egy kiadvánnyal voltunk jelen Kasselben. A részvétel óriási energiabefektetést igényelt, így a csapat számára elkerülhetetlen volt egy hosszabb regenerálódási időszak. Végül három év telt el, mire ismét lehetőség nyílt a következő biennále megszervezésére - ez lett a jelenlegi, jubileumi kiadás. Mostanra valamelyest megerősödtünk, intézményesedtünk: ezt a kiadást egy tízfős, a magyar színtér meghatározó szereplőit összefogó kurátori stáb és egy nagyon profi, nagyon elkötelezett menedzsment hozta létre.

Minden alkalommal újra kell kezdenünk a költségvetés megtervezését, és a stáb folyamatos foglalkoztatása sem megoldott. Jelenleg is javarészt nemzetközi pályázati forrásokra építünk, ami megnehezíti a hosszú távú tervezést. Ugyanakkor fokozatosan növekvő mértékben sikerül magyar magántámogatásokat is bevonnunk a projektjeinkbe.

Hogyan lehet hosszú távon fenntartani egy ilyen rugalmas, projektalapú működési struktúrát, miközben minden egyes kiadásnál gyakorlatilag újraszervezitek magatokat?

Mindenkinek van egy főállása valahol máshol, ezért az OFF megszervezése szinte kizárólag a szabadidőnkben valósul meg. Ilyen körülmények között, amikor a csapatunk ennyire leterhelt és sokrétű, rendkívül nehéz stabil intézményi rutint és rendszeres működést kialakítani. Kezdetben csupán egy művészeti projektre tekintettünk rá, amelyet hónapok alatt szeretnénk összerakni. Ma viszont már a szervezet megerősítésére és a munka folyamatosságának biztosítására is nagy figyelmet fordítunk.

Minden új kiadás alkalmával friss szemléletmódra van szükség: meg kell határoznunk a célokat, ki kell dolgoznunk a működésünk struktúráját, fel kell építenünk a stábunkat, gondosan be kell osztanunk az időt, és össze kell állítanunk a költségvetést.

Ahogy kialakul a művészeti válogatás, megkezdjük a közös munkát a művészekkel is. A kiállítások installálása és a nyitva tartás idején egy jelentős létszámú, akár száz fős csapat egyesíti erejét - természetesen a biennále végén a csapat legnagyobb része elbúcsúzik. A háttérben csupán a stratégiai tanácsadó testület és egy apró menedzser csapat, körülbelül három-négy fő, marad, akik folyamatosan foglalkoznak az OFF-Biennálé ügyeivel.

Kiemelkedő és értékes részét képezi működésünknek az önkéntesek közössége, akik lelkesedéssel érkeznek hozzánk. Az OFF egy igazán inspiráló hely, ahol lehetőség nyílik dolgozni, tanulni és tapasztalatokat gyűjteni – különösen azok számára, akik a művészeti és kulturális szektorban szeretnék megtalálni a helyüket. Évről évre egyre többen csatlakoznak hozzánk; idén pedig először örömmel jelenthetjük be, hogy önkéntes-koordinátorunk is van, ami új dimenziót ad ennek a területnek.

A befogadói oldal szempontjából a kortárs képzőművészet rendkívül sokszínű és dinamikus terület, ahol a társadalmi és kulturális változások folyamatosan formálják a művészeti diskurzusokat. A befogadói élmény nem csupán a műalkotások megtekintésére korlátozódik, hanem magában foglalja a nézők aktív részvételét is, amely lehetőséget teremt a párbeszédre és a közösségi élményekre. Reálisan elérhető társadalmi változások közé tartozhat a művészetekhez való hozzáférés demokratizálása, ahol a különböző háttérrel rendelkező emberek egyenlő eséllyel kapcsolódhatnak a kortárs képzőművészethez. A közösségi művészetek térnyerése, valamint a digitális platformok használata lehetővé teszi, hogy a művészet eljusson a szélesebb közönséghez, így a művészek és a befogadók közötti határok egyre inkább elmosódnak. A kortárs képzőművészet keze egészen széles spektrumot ölel fel, többek között a politikai aktivizmus, a környezeti kérdések és a társadalmi igazságosság témáit is felkarolja. A művészet nem csupán önkifejezési forma, hanem eszköz is a változás előmozdítására, amely képes tükrözni a társadalmi problémákat és kihívásokat. A jövőben a kortárs művészet talán még inkább integrálódik a társadalmi diskurzusokba, és új módszereket talál a közönség bevonására, így folyamatosan új kihívások elé állítva a befogadókat.

Sokan tapasztalják a távolság vagy a bizonytalanság érzését, különösen, amikor a művészetek, mint a színház vagy az irodalom kerülnek szóba. Ezekkel a területekkel kapcsolatban azonban a diákok gyakrabban találkoznak az iskolai tananyagban, így ezek nem annyira idegenek számukra.

A kortárs képzőművészet világát sokan elérhetetlennek tartják, mondván: "ehhez érteni kellene", "ez egy zárt közeg" – ez pedig gyakran idegenséget szül. Azonban itt van egy alulról jövő kezdeményezés, amelyben számos ember aktívan részt vesz. Az, hogy sikerült közel kerülnünk a fiatalokhoz, és hogy nem a megszokott intézményi keretek között – mint múzeumok vagy galériák, a hagyományos fehér dobozok világában – mutatkozunk be, hanem például magánlakásokban, köztereken vagy elhagyott üzletekben, óriási jelentőséggel bír.

Vannak, akik azért látogatnak el egy eseményre, mert kíváncsiak a TASZ jogásza által vezetett tárlatvezetésre, amely a védelmi technológiák világába kalauzolja el őket, nem pedig a művészetek vonzzák őket. Mások viszont a gyermekeik kedvenc kreatív műhelyfoglalkozásai miatt érkeznek, és közben felfedezik a kiállítást is, így egy igazán sokszínű élményben lesz részük.

Az idei OFF-Biennále középpontjában a "biztonság" fogalma áll, amely számos izgalmas és sokszínű asszociációt generált a művészek között. Ez a téma új perspektívákat nyitott meg, és lehetőséget adott arra, hogy a résztvevők felfedezzék a biztonság különböző aspektusait, legyen szó fizikai, lelki vagy társadalmi védettségről. A művészi kifejezések kaleidoszkóppá váltak, amelyek révén a közönség mélyebben elgondolkodhat a biztonság és a kiszolgáltatottság viszonyáról.

Igen, a kiállítások tematikája egyrészt a biztonsághoz kapcsolódó nagyobb struktúrákat vizsgálja, mint például a nemzetállam határai vagy a korábban említett biztonságtechnológiák, ugyanakkor sok művész nagyon személyes módon reflektál a biztonság iránti igényre, illetve annak hiányára.

Mindenkit máshol érint ez a kérdés: Épp ez teszi izgalmassá a témát - miközben a biztonság ma már a közbeszéd egyik legtöbbet emlegetett fogalma, a politikai és társadalmi kommunikáció középpontjába került, paradox módon mégis egyre csökken a biztonságérzetünk.

A kiállításokban ezek a hétköznapi bizonytalanságok is megjelennek. Például azok a nehézségek, amelyekkel a fiatalok szembesülnek: hogy szinte lehetetlen elköltözni otthonról, hogy mekkora áldozattal jár egy gyerekvállalás, vagy hogy hogyan lehet kisgyermek mellett fenntartani egy alkotói életformát.

Bede Kincső a családon belüli erőszak és a több generációs traumák jelenségével foglalkozik, a hagyományos anya-feleség szerepkör Fajgerné munkáiban kerül elő - hogyan lehet ezekhez a mintákhoz is viszonyulni, vagy akár felszabadítani magad azok alól a korlátok alól, amelyeket a társadalmi elvárások folyamatosan rád kényszerítenek? Trapp Dominika az anyaságról, a testhez fűződő viszonyról, a gyerekvállalás kérdéseiről beszél, Gáldi Vinkó Andi pedig a kisgyermekes anyaként átélt klímaszorongás témáját járja körül.

Horváth Anita személyes történetén keresztül betekintést nyújt abba, hogy fiatal roma nőként az egyetemi élet során milyen előítéletekkel néz szembe, miközben Koltay Dorottya Szonja interaktív installációja arra ösztönöz, hogy szabaduljunk meg a társadalom által ránk rótt terhektől. A nehéz témák ellenére ezek a kiállítások nem nyomasztanak, hanem inkább a megküzdés, a megértés és a közös gondolkodás lehetőségét kínálják. Valódi erejük abban rejlik, hogy közösséget formálnak, és teret adnak a párbeszédnek.

Ezek a kiállítások olyan teret teremtnek, ahol egyénileg vagy közösségben kapcsolódhatunk mélyebben ezekhez a témákhoz. Lehetőséget kínálnak arra, hogy új perspektívából szemléljük saját életünket, és érzékenyebbé váljunk mások küzdelmeire, bizonytalanságaira és fájdalmára.

Ebben a kiadásban egy rendkívül erőteljes válogatás született meg, amely a szemléletünk alapján készült. A célunk nem csupán új magyar művek létrehozása, hanem nemzetközi alkotások bemutatása is; nem feltétlenül a legfrissebb trendekre fókuszálunk, sokkal inkább a folyamatosság megteremtésére és egyfajta intézményi emlékezet fenntartására törekszünk. Az előző kiadásokból származó projekteket újra életre hívjuk, együttműködéseket folytatunk, és tovább visszük az elindított témákat.

Milyen tartalmi és strukturális utakat tartotok most relevánsnak a folytatás szempontjából?

Van most egy együttműködésünk az EVA Internationallal, ami egy írországi biennále: ennek keretében két ko-produkciót is létrehoztunk két magyar művésznek, illetve művészcsoportnak. Év végén Amszterdamban is lesz egy projektünk, Bécsben pedig egy performatív programot valósítunk meg magyar művészekkel a das weisse haus nevű független helyen.

Ahhoz, hogy egy kulturális kezdeményezés valóban közös gondolkodásra ösztönözze a résztvevőket és diskurzust generáljon, több fontos feltételnek kell teljesülnie. Először is, szükséges egy nyitott és befogadó légkör kialakítása, ahol mindenki szabadon kifejezheti véleményét, és ahol a különböző nézőpontok tiszteletben tartásra találhatnak. Másodszor, fontos, hogy a kezdeményezés témája vagy tartalma releváns és inspiráló legyen a közönség számára, így a résztvevők könnyebben tudnak kapcsolódni hozzá. A megfelelő facilitátorok, akik képesek irányítani a diskurzust és ösztönözni a résztvevőket, szintén kulcsszerepet játszanak abban, hogy a beszélgetések valóban tartalmasak legyenek. Ezen kívül, a közösségi élmények és interakciók elősegítése, mint például workshopok, kerekasztal-beszélgetések vagy művészeti projektek, segíthetnek abban, hogy a résztvevők mélyebb kapcsolatokat építsenek egymással. Végül, a folyamatos visszajelzés és a közönség aktív bevonása a folyamatba lehetővé teszi, hogy a kezdeményezés folyamatosan fejlődjön és alkalmazkodjon a közösség igényeihez.

Elképesztően fontos, hogy egyáltalán legyen egy olyan közeg, amelyben a kultúra szeretete, a gondolkodás iránti vágy jelen lehet. Talán ez az, amit mi keretként igyekszünk megteremteni, egy olyan környezetet, ahol ez lehetségessé válik.

Ha valaki a szűkebb családi vagy baráti környezetében nem tudja kifejezni, amit gondol vagy érez, már önmagában is figyelemre méltó, ha egy műalkotás vagy művészeti élmény segítségével képes távolabbról szemlélni a helyzetét. Ez a nézőpontváltás lehetővé teszi számára, hogy kilépjen a saját gondolatai és érzései fogságából. Ha meg tudja kérdőjelezni azt, amit korábban természetesnek vagy elkerülhetetlennek tartott, és képes beleélni magát más emberek tapasztalataiba, valóságába, az már a változás első lépése lehet.

E nélkül elképzelhetetlen egy társadalom működése, hiszen a közös munka és az együttgondolkodás alapját képezi. Fontos hangsúlyozni a vita szerepét is – lehetőséget ad arra, hogy más nézőpontokat is megismerjünk, és bátran kifejezzük saját gondolatainkat. Csak így alakulhat ki igazi párbeszéd, ahol a különbözőségek nemcsak megmaradnak, hanem értékként jelennek meg.